Aludva kettőt a szombati fantasztikus győzelemre leszögezhetjük, szerencséje azoknak van, akik tesznek is érte. A magyar labdarúgó válogatott sokat tett azért, hogy Fortuna, a szerencse istennője mellél álljon. Igen, a szerbek szereztek két lesgólt (ami mint tudjuk, nem gól) és rúgtak két kapufát. Lendületesen, kreatívan játszottak, és sokszor helyeztek nyomást a magyar kapura.
A tények, a számok azonban makacs dolgok. A futball egyszerű játék, az a csapat nyer, amelyik többször talál a kapuba, mint az ellenfél. Játszottunk a szerbekkel két tétmérkőzést, rúgtunk négy gól, és kaptunk kettőt, melyek közül egy öngól volt.
Az EB-re való kijutás pedig tényleg karnyújtásnyira van: amennyiben holnap nyerünk Litvániában nem kell matekozni, nem kell figyelni a többi eredményt, hátradőlhetünk. Utoljára ilyen az 1986-os VB selejtezőkön volt, amikor Ausztriát és Ciprust oda-vissza, Hollandiát pedig Rotterdamban fektettük kétvállra, majd az utolsó fordulóban egy, már tét nélküli mérkőzésen, 80 ezer néző előtt kaptunk ki 1:0-ra Hollandiától a Népstadionban. Az idősebb korosztály az újkori, minden képzeletet felülmúló sikerre közel 30 évig várt, viszont a fiatalabbak már úgy szocializálódtak, hogy 2016 óta mindig kint vagyunk a kontinens-viadalokon. Nekik ez természetes. Reménykedjünk, hogy hozzánk hasonlóan nekik soha nem kell átélniük olyan éveket, évtizedeket, amikor annyira lent voltunk, hogy maga válogatott tagság sem számított rangnak, amikor a Népstadionban 5000 néző előtt szenvedtünk kevésbé jegyzett nemzeti tizenegyek ellen.
Ha ez egy álom, akkor soha nem akarok felébredni.
Szádeczky Attila
