Ahogy Panni néni félbevágta azt a hatalmas kétkilós kenyeret…. feltört a gőz…. – na neeesze – mondta. – három hatvan! Boldogan rohantam vele haza az út közepén. Az utca poros volt, földes… szinte naponta kapargattam ki a rögök közül több száz éves pénzérméket….. ahogy a sarki pékségből baktattam hazairánt, kezemben a lecsipkedett sarkú, még gőzölgő nagy kövér cipóval. Hatalmas vereshagymát haraptam hozzá, mint az almát szokás, persze sok sóval.
Beteg leszel te gyerek, a sok sótól – mondták az öregek.
– Dehogy lesz beteg, amit kíván a szervezete, azt eszi – mondták más öreg bölcsek.
– A Pista unokája a tyúkszart eszi…. na és? – nem méreg az….
Az öregek a barátaim voltak, imádtam őket, kinn csücsültek a házak előtt, trécseltek estefelé, virágoskertek öntözése közben vagy utána. A Jószó bácsi mindig olyan nagy fura papucsban volt, a Maris néninek meg igen csinos bajusza volt. A gyerekszáj őszinte, én csak Mariskabácsinak hívtam. Kacagtak rajta az áldott ráncos arcok…. Gyönyörű kék szilvák termettek az udvarukban álló fán, mind rendre belepotyogtak abba a nagy kerekes kútba. Jószó bácsinak bio hűtőszekrénye volt, anélkül hogy tudott volna róla. Később a pálinkát aztán igazán nem érdekelte, kútba esett eset volt e a termés. A pálinkának mindegy volt, ki mikor és hogyan issza meg. Akkor ez ilyen világ volt.Csodaszép kis kertecskék voltak a mi kis utcánkban…. belengte a virágillat esténként. Békességet és nyugalmat árasztott a környék. A kertecskék mindig virágokat árasztottak, hol ezt, hol azt, májusi szekfű, rózsa, jázmin, vagy éppen kardvirág…. na meg a muskátlik… hja és a petúnia… az a dudavirág, amivel zenéltünk mi vásott kölykök…. ha kellett, ha nem. Szép volt.Az úgy volt, hogy csak úgy sütött a nap…. Volt egy tömörgumis kisbicajom, nagyon tudtam porolni vele le – fel – s alá… leginkább átugratni a Jószó bácsi fura nagy papucsain, az is program volt, persze az öreg pörölt velem, miszerint „mennék mán be a fenébe ezzel a pokoljárgányommal együtt hamar….” Amikor csak leültem melléjük a fal tövébe, hallgatva a bölcsességeiket… olyankor csak csendben megtűrtek. Néha megszólaltam, ha épp elhallgattak kicsit. Épp csak halkan mondtam valamit…
– Öreg lélek lakik benne – mondták, s nem haragudtak a kotnyelességemért. Még rám is mosolyogtak. Pacsit is kaptam. Főleg ha nem hajtottam át a bicajommal Jószó bácsi termetes papucsain, amikben a lábait tárolta egyébként, mint az utólag kiderült. Nekem az öregek a barátaim voltak. A barátaim voltak!
Az úgy volt, hogy csak úgy sütött a nap! Szerettem őket és szeretve voltam. Csak úgy csendesen…. Valahogy hiányoztak, alig vártam, hogy kijöjjenek a házaik elé…
Az úgy volt, hogy csak úgy sütött a nap…. Néha félbeszakította egy egy zápor. Ilyenkor friss lett a levegő, elárasztotta az utcát a virágillat és a jó gazda módjára kijöttek megszemlélni a kerteket, minden rendben van e? Kerestek valami ürügyet, hogy kiülhessenek megtárgyalni a világ dolgait. Ezek voltak az esti csent szeretet órák…. A dudavirágok pedig kitartóan illatoztak. Na persze amíg mi, vásott kölykök, meg nem fújtuk őket. Nekünk aztán nem igazán örültek a járdalapok között lakó cserebogarak….
1970. Ez volt az az év, amikor megtudtam tőlük, mikor lesz a világvége.
– Majd amikor az emberek üvegruhában és üvegcipőben járnak….. akkor.
– Majd amikor eltűnik a szégyen… akkor….
– Majd amikor jő a sárga veszedelem, akkor….
Közben a dudavirágok illatoztak és a Jószó bácsi bajusza gyanúsan szilvapálinka szagú volt. Egy napon jött egy nagy fehér autó. Ritkaságszámba ment ez anno… egy autó. Jószó bácsit elvitték egy ágyon…. Soha többé nem láttam. Csendesen üldögéltek aztán az öregek az utcán. Velük hallgattam én is. Vártuk Jószó bácsit. Égetett a forró betonlap a járdán…. mert már az volt a módi, nem a hűs égetett hatszög sártégla….. Csendesen üldögéltek aztán az öregek az utcán. Jó nagy 1 -es alakzatban repültek esténként a vadludak, hatalmas lárma közepette…. még a milliónyi fecskék hangját is elnyomták. Ilyenkor rácsodálkoztam az alakzatra… EGY . Mindig EGY.
A dédpapa súllyal egyenesített gyürice horgászbotjával szépen egyenletesen összekarmoltam az udvar le nem téglázott részeit, majd megvizslattam a nagy napraforgó tányérját, mikor lehet megdézsmálni a magot….. A Rendák bácsi kiosztotta az Ilonka nénit az utcán, mert szerinte nem szépen gereblyézett… A sarkon az egész évben térdig érő bundakabátban és kucsmában gyalogoló Józsi bácsi a derékig érő copf-val megáldott ősz hippinek látszó párjával, a Veronka nénivel ki-ki járkált és figyelt, beszélgetett, választ várt. Jószó bácsit már hiába várta.
Szemben a Berta néninek voltak a legnagyobb dudavirágai. Mindenki az utcában kínainak látszott, amikor arra néztek… azokra a hatalmas illatos virágokra…. Berta néninek nem emiatt volt állandóan 220- a vérnyomása, viszont igen szabadszájú volt a lelkem, imádtam ezért. Tény, minden nap mindenkit elküldött a bús 3.14 csába, de ettől függetlenül mindenkivel megőrizte a jó viszonyát, szerettük és kész. Akkora volt a néni, hogy mindenki rettegett tőle, még az én 100 kilós apám is csak halkan rebegett kezicsókolomot neki.
Az úgy volt, hogy csak úgy sütött a nap………… Mosollyal…. Meg megállva…. Nyikorgó kosárral ölében……. Akkoriban még repkedtek fecskék… meg stigliczek… meg még más ezer apró dalos madár. Hajnalonta dalolt a pék a sarki pékségnél, mintegy ébresztó gyanánt…. Megindultak a nyekergő rozsdás láncú biciklik. A virágok kitartóan illatoztak, a postás a nagy hosszú köpenyével időnként levert néhányat, mert ugye sietett a lelkem, gyalogosan…. Aztán lassan kiürült az utca. Nem sétáltak már ki a házak elé a kisszékek…. Eltűntek a drága apró virágoskertek. Nem hangzottak már el többé bölcs vagy humoros szavak…. Minden abbamaradt….. Minden abbamaradt. A régi, boltíves, díszes házikókat paloták váltották fel…. A kegyetlen nap ugyanúgy süt…. észre sem vett semmit. A dudavirágoknak már hírük – hamvuk sincs…. A pék sem fütyöl, nem dalol már, pékség sincs. Magamra maradtam.
