Kilencvennyolc évvel ezelőtt, ezen a napon született Dr. Solymos Ede (1926-2008) néprajzkutató, a történelemtudományok kandidátusa, bajai lokálpatrióta, a Duna halászatának nemzetközi hírű kutatója. Kiemelkedőbb kutatási területe a magyar hivatásos és népi halászat volt.
Tanulmányai közül kiemelkedik a Velencei-tó halászata, Dunai Halászat, Rekesztő halászat a Velencei tavon, Adatok a Fehér-Körös Halászatához, Telcs Ede, Ki volt Jelky András?, Bács-kiskun megye népművészete, Sugovicán innen-Dunán túl.
Dr. Solymos Ede írása, Petőfi Népe 1965. Június 27.
Máig sem tudtam eldönteni, hogy a barátság jeleként vagy büntetésből ettem meg életem első halászlevét Pali bácsi, a halászmester orvhalászaton kapott előző nap, midőn nagy buzgalommal lestem, mikor kapja be valami elszánt keszeg a horgomat. Én akadtam horogra, s az öreg szigorúan rámparancsolt, hogy másnap délig „különbeni következmények terhe mellett” két pengőt fizessek ki. Így kerültem kapcsolatba a halászokkal ötéves koromban. Elvittem a pénzt, s az öreg meginvitált ebédre. Hősiesen nyeltem a méregerős levet, s talán ezzel nyertem meg későbbi jóindulatát irányomban.
Pali bácsi híres halfőző volt. A városi és községi urak sokszor kiüzentek, hogy ekkor meg akkor jönnek, várja őket halászlével. A kitűzött időre a társaság mindig megszaporodott, de az étel mindig elég volt. A jólértesültek szerint ez úgy történt, hogy amikor az első kocsi bekanyarodott a tanya elé, a halászlé már javában Totyogott a bográcsban. Az öreg ott bicegett a szolgafák előtt, számolta a vendégeket. Üjabb kocsi érkezett, ezekre már nem számítottak. Sebaj. — Egy kanál erős paprika! — adta ki az utasítást. Ahogy nőtt a vendégek száma, úgy nőtt az erős paprika mennyisége is. A főjegyző úr nem tudott annyi vendéget összetoborozni, hogy Pali bácsi ne győzte volna paprikával. Legfeljebb a bor bizonyult kevésnek, erről azonban a vendég uraknak kellett gondoskodni.
A halászok kevésbé vidám történeteket is őriznek a halevéssel kapcsolatban. Ették ők egész éven át, már a könyökükön jött ki, de sosem laktak jól belőle. A vízparti élethez hozzátartozott a napi halfőzés. A gazda válogatta ki a halat a bárkából, javarészt az értéktelen keszeget. Száz darab csak akkor került bele, ha bágyadt volt. Míg az inasok tüzelőt gyűjtöttek, a legények megtisztították a halat és feltették főzni. A mester ezalatt gyúrta a tésztát. Pejenként 3 evőkanál lisztet számított. 20—30 éve még fatálban gyúrtak, csak később kezdték a gyúródeszkát Használni. A kifőtt tésztát fatálba szűrték, ráöntötték a levet, körülülték, és várták a gazda engedélyét.
„Isten, áldd mög, embör, álddi” mög!” — fohászkodott, s kanalával megkoccintotta a tál szélét. Ezzel indult a verseny. Mindenki csak maga elől kanalazhatott, ha más elé nyúlt, kezére csaptak a kanállal. Aki nem akart éhen maradni, annak sietnie kellett. „Három tészta a szájban, három a kanálon, három a szem előtt” módszerrel igyekeztek minél többet elfogyasztani, hisz a nehéz munka mellett napjában csak kétszer étkeztek. Ha a lé elfogyott, sor került a halra is. Előbb a mester vette ki kedvenc darabját, aztán a többiek. Kenyérszeletről bieskaheggyel falatozták, a szálkákat pedig szépen egy csomóba köpték, hogy könnyen összesöpifrhessék, nehogy valaki mezítlábasán belelépjen. A ^halas kenyeret” eltették vacsorára. Csúfolták is a halászokat, hogy a tányért is megeszik.
Ha nem volt vendég, bor sem jutott a halra. A szomjúság megelőzésére sokszor vadalmát vagy kucsmagombát főztek bele, így a savanykás lére nem kívánták úgy a vizet. Aki mégis megszomjazott, az fogta a sza- polyt, s merített a Dunából.
Egy évtizede már, hogy népes bizottság előtt vizsgáztam. Volt professzoraim kérdeztek, én nyugodtan válaszoltam. Az elnök már éppen be akarta fejezni, mikor a bizottság általam ismeretlen, idősebb tagja kért szót. — Na, ez beteszi nekem az ajtót — gondoltam magamban —, biztos valami kacifántosát fog kérdezni.
— Kolléga úr, ugye bajai?
—Igen.
— Mondja, most is olyan kitűnő halászlét főznek Baján, mint régente? Mert valamikor ott főzték a legjobban.
A kérdés nem várt vihart kavart fel. A bizottság két részre szakadt, egyesek a bajai halászlére esküdtek, mások a szegedit istenítették. Utólag tudtam meg, hogy Fülep Lajos professzor volt a kérdező, aki hosszú évekig élt Baján.
A halászlé azonban más jellegű viták tárgya is lehet. Egyesek úgy vélik, hogy ez az elnevezés helytelen, mert nem a halász leve, hanem a halé. Mit szól ehhez a nyelvészet?
A halászlé kifejezést már Vörösmarty is bátran használta (idézi A magyar nyelv értelmező szótára). Hasonló összetételt találunk a XVI. századból: halászvíz formában, ami halászható vizet jelent. Tehát az összetett szavak elő- és utótagja nem mindig birtokos viszonyt fejez ki. Ahogy az ebédszünet, viharszünet kifejezésekben sem az ebéd vagy a vihar szünetelésére gondolunk, vagy az ár- vízvédelemnél nem az árvíz védelmére, ugyanúgy senki sem gondol komolyan a halász levőre. így indokolja a kifejezést a Magyar Nyelvőr 1964. 2. száma.
A. kérdés másik oldala az, hogy milyen régi az étel és a kifejezés. Ez már nehezebb probléma. A XVII. századi szakácskönyveink a halászlé receptjét nem közlik, pedig igen sokféle módját ismerték a halkészítésnek. Galgóczy István uram 1622-ben 189 féle hal
receptet közöl magyar vizekben termő halakra. Igaz, hogy ezek a szakácskönyvek főúri konyhákra voltak méretezve, és a fűszerek közt szerepel a sáfrány, bors, fahéj, gyömbér, füge, mazsola, nádméz, citrom, olaj, szerecsendió stb., ma már csak hírből ismert fűszerféleségek egész sora. A paprika azonban hiányzik, mert ebben az időben főúri kertekben is csak dísznövényként termesztik, és csak az 1700-as évek elején kezdik a nép körében fogyasztani.
Az első hiteles adatot 1800-ból ismerem. Bredetzky Sámuel Bécsben német nyelven megjelent könyvében leírja, hogy végignézett egy vizahalászatot Tolnán. A halászat után megvendégelték, amit németül így ír le: „Az első fogás pontyból készült, melyet borsos lében főztek, az itt élők „Halászly”- nek (magyarul!) nevezik ezt, s | a halrészek Műszerezéséhez a török borsot (paprikát) használják. A halszeletek kitűnően ízlettek nekem, de ilyen égető paprikaleveshez az én ínyemnek nem volt kellő fogékonysága.”
Az 1864-ben kiadott Czuczor— Fogarasi Szótár szerint a „halászlé” halászok módjára, azaz paprikásán, vöröshajmásan, szalonéval, s különféle öszveaprí- tott halakból készített becsinált …
E hét adatból ;s látszik, hogy a múlt században a halászlé kifejezést már ismerték, s az ételt a maihoz hasonlóan készítették. Persze azóta sok változata található a szakács- könyvekben. A híres halfőzők- nek egyéni fogásaik is vannak, pl. keszeget passzíroznak bele, bort öntenek hozzá, vagy éppen egy kevés cukrot dobnak a lébe. Abban azonban megegyeznek, hogy szabad tűzön, bográcsban kell főzni, és nem asszonynak való munka.
A halászok a mindennapi halfőzésnél többnyire az egyszerűbb megoldásokat választják, ami érthető, hisz munka közben, a vízparton sem idejük, sem kedvük, sem felszerelésük nincs a rafinált konyhai műveleteket elvégezni. Ha azonban vendég jön, megmutatják, mit tudnak. A múlt század eleji romantikus és ébredező nemzeti öntudattól vezérelt nemeseink gyakran keresték fel a halászokat, „a nép egyszerű fiait”, elszórakoztak az izgalmas vizahalászatok látványán, s közben megszerették a halászlét is. Étlapjukra tűzték a vízparti halászcsárdák, majd a híres éttermek is, s ma már épp olyan nemzeti ételkülönlegességünk a halászlé, mint a gulyás — amit ugyancsak nem a gulyások húsából főznek.
