Ősszel, alighogy elkezdtem a VI. osztályt, egyik reggel szokatlan dologra lettem figyelmes. Szüleim izgatottan álltak a fali polcon álló rádió mellett. A hangszóróból a bemondó izgatott, rekedt hangja és puskaropogás hallatszott. – Pesten már lőnek – mondta Apám. Az iskolába menet már láttam, hogy géppisztolyos katonák állnak őrt a jelentős épületek, hivatalok előtt…
Elkezdődött! A sötét kommunista diktatúra – hála a félelmet nem ismerő forradalmi tömegeknek – napokon belül összeomlott. A forradalom rövid, de lázas időszaka alatt mi, gyermekek röpcédulát gyártottunk, azokat szórtuk az utcán. „Hazudik a Rádió!”, „Ruszkik haza!”. 12 évesen is éreztük, hogy nagy dolgok tanúi vagyunk. Egész nap az utcán csatangoltunk, az euforikus hangulatban nyüzsgő emberek között. Olyan érzés volt, mint amikor egy áporodott levegőjű szobába ablaknyitás után betódul a friss levegő. Kovács Sanyi barátommal együtt részt vettünk a nagy laktanyai tüntetésen, ahol az alacsonyabb rangú tiszteknek köszönhetően megúsztuk a minden bizonnyal halálos áldozatokkal járó sortüzet. Nem féltünk, mert nem tudtuk, és a tanáraink sem tudhatták, hogy másutt bizony
lőttek, és sok volt a halálos áldozat. Később fegyvert is szereztünk, de csak csereberélgettük egymás között.
Szádeczky Attila (1944-2016)
