A legendás Viktor Kuzmin már 20 éve hagyta el az országot. Vajkéz, eltökéltség, kimozdíthatatlan elegancia. Külföldiként egészen sajátos magyar patriotizmus. A szupertehetségnek induló Kuzmin 1980-ben 21 pontos átlagával vezette junior bajnoki EB-aranyhoz a sarlókalapácsosokat, majd a CSZKA kötelékében nem kevesebb, mint öt bajnoki címet ünnepelhetett. Időnként Szentpéterváron és Kijevben is szerepelt kölcsönjátékosként, ahol magától értetődő természetességgel képviselte mindvégig a katonacsapat fegyelmét. A haladó szellemiségű szentpétervári légkörből indult az a tapasztalat, melynek során neve egy évtizedig elválaszthatatlanul fonódott egybe a magyar kosárlabdasporttal. A Vörös Hadsereg egykori századosa egy moszkvai biztonsági cég első embereként idézte fel a több évtizedre visszanyúló eseményeket.
Szeretettel üdvözöllek a magyar olvasók nevében! 11 évet töltöttél nálunk, a rendszerváltás után 1990 és 2001 között. Fel tudod idézni még az egykori magyar karácsonyokat?
–Hogyne, erről vannak nekem nagyon kedves emlékeim. A kedvencem Magyarországról a mákos guba, és székelykáposzta. Ezeket az ételeket Oroszországban is elkészítjük, egybetartozik a magyar karácsonyozásommal. Halászlevet is készítettünk az első években dunai módra, de aztán visszatértünk az itt megszokott Uha-leveshez.
Magyar karácsonyozás? Annyira lokálpatrióta lettél nálunk, hogy még Moszkvában is így ülöd meg ezt az ünnepet? Mit vittél haza Oroszországba a hagyományokból?
–Óóó, dehogy, nem erről van szó! Amúgy pedig az igaza megvallva az orosz hagyományok hatottak itt erősebben, semmi fordítva. Én orosz, és magyar karácsonyt is tartok. Már december 24-én elkezdem, így több, mint két hétig folyamatosan ünneplünk a családommal. Az előbbinél mákos, mézes gubát készítünk, azt pedig a székelykáposzta, és a pirog után esszük. Nyolc-tíz alkalommal csináltunk halászlét is, de az amúrból az nem lett annyira finom, mint amit én Magyarországon megszoktam. December 24-én a mákos guba és bundás hering után az éjfélt ütve terített asztalnál lazackaviárt eszünk, majd ruszlival és vodkával fejezzük be az étkezést.
Nem hiányzik a piros ruhás Mikulás december elejéről? Oroszországban ennek ott nincs ebben a formában vett kultúrája?
–Jajj, ne is mondd. A Honvédos óvodában néha én voltam a Mikulás, az akcentusommal hitelesebb is voltam a megfáradt, messzi öregemberként. Ezekről nekem nagyon jó élményeim voltak, rajongtak értem a gyereke, és utána hetekig mesélték otthon, hogy találkoztak az „igazi” Télapóval.
Nálunk Oroszországban a ti nyelveteken Fagyapó van, és amolyan Hópihécske. Ennek a hagyománya kicsit benne maradt a Ti énekeitekben is. Itt viszont kék a ruhájuk, és mellette hatalmas fehér bundájuk is van. Nálunk ezt „Práznyik Joulkinek” hívják, ami egy orosz fenyőünnep. Nálunk január 1-én jön el a Fagyapó (Gyed Moroz) és segítője (Sznyegurjocska) a gyerekekhez, így csaknem egy hónappal későbbre esik a magyar Mikulásnál.
Úgy hallottam karácsonykor Oroszországban nem kevés fogást szolgáltok fel, és a hagyományos kísérő pedig a vodka és a pezsgő.
-Így van, mi egy 12 fogásos vacsorával ünneplünk, a többség nálunk december 31-én ünnepel. Kompóttal indítunk, ami nagy örömömre Magyarországon is igencsak elterjedt étel volt. A menüt szoljánkával, és broscs levessel folytatjuk. Aztán jön a pelmenyi és a pirog, a bundás hering, az Olivié, a vodkával meghintett kijevi jércemell, libamáj, pulyka, ezt majonézes, és krumplisalátával esszük. Utána jöhet a Beluga kaviár, a blini és a Kijevi torta. Ha éjfélt üt az óra, a Rossziján megnézzük az elnöki beszédet, majd egy pohár pezsgő fölött égetjük el azt a lapot, ahova előtte az újévi kívánságainkat írtuk. A gyerekeknél ugyanez a Fagyapóhoz intézett kívánságlistára vonatkozik. Az ajándékozás ezután jöhet.
Az ünnep alkalmából idézzük fel a régi időket. Mesélnél az egykori moszkvai élményeidről, milyen társaság alkotta azokban az években a csapatot?
-Akkoriban rendkívüli feladat volt beverekedni magad a moszkvai csapatba. Mi 1980-ban Celjében junior EB-t nyertünk, Berezsnoj jött velem fel a CSZKA keretébe, a litván Krapikasz meg visszament Kaunasba a válogatott csapatból. Jöttek a bajnoki címek is, de a Kaunas egy szinte hisztérikus politikai légkörben kezdett rivalizálni a hadsereg csapatával. Más idők jöttek, Gorbacsov idején volt egy politikai erjedés, mely a sportban is jelentős változások formájában mutatkozott meg. Nagy presztízsveszteség volt az az eset is, amikor a vezetők még az ellenfél sztárcenterét, Arvidasz Szaboniszt is át akarták hozatni a sorkatonaság okán. A litvánok azonban elérték, hogy szolgálati idejét Kaunashoz közel tölthesse le, így ő volt a válogatott egyetlen sztárjátékosa, aki sohasem játszott Moszkvában. A maiak szinte el sem tudják képzelni azt a hangulatot, amit mi a híres, 1985-ös bajnoki döntőben átélhettünk. Akkor szakadt meg a sorozatunk, és utána még kétszer is alulmaradt a CSZKA a szuperliga fináléjában a litvánok ellen.
Kaunas azóta is egy híres sportváros. Féltek a Vörös Hadsereg csapatától a litván emberek? Hogyan viszonyultak hozzátok?
-Ellenkezőleg. A gyerekek szinte mindenhova odatelepedtek, ahol a városban megfordultunk. Néha már úgy éreztem, hogy úgy látják a stábot, mintha egy mesebeli, ellenséges országból éreztünk volna. A riporterek szinte folyamatosan fotóztak minket az első órákban, aztán az első edzések után szinte átmenet nélkül eltűntek. A legkeresettebb alany természetesen Vlagyimir (Tkacsenkó) volt, aki a 221 centijével nem is nagyon tudott volna átkacsázni közöttük a csarnok előtt. Nekik ez presztízs volt. A helyi lapok nagyon komoly hangulatot keltettek, ami már néha ellenséges is volt. Szerencsére ez a fogadtatásra nem volt jellemző.
A Baja pont a Kaunas diadalmenete miatt játszhatott veletek a KEK-ben, és a csapat szerkezete is átalakulóban volt. Mi volt a döntő pont, ami után a CSZKA már megszűnt a Szovjetunió első csapata lenni?
-Ez pontosan így van 1985-ban még Jeremin ezredes is a parkettát koptatta, aki az ikonunk, Bjelov után talán a leghosszabb időt húzta le a CSZKA-ban. Rutinos csapatunk volt, hiszen Vlagyimir mellett Enden és Lopatov is világbajnok volt három évvel azelőtt Kolumbiában. Én Guszevvel oldottam meg a bedobói feladatokat, bár csak nehezen versenyeztünk az őrült tempót diktáló litvánok mozgékonyságával. Aztán a játékot lassítva úgy megszórtuk őket, hogy szinte már kanyarban volt a győzelem. Szabonisz akkoriban már szinte egymagas lehetett Tkacsenkóval, ők ketten szinte különmeccset vívhattak a gyűrű alatt. Vlagyimir pozíciót fogva többször is átzsákolta őt, erre játszva mentálisan is meg akartuk törni a villámgyors hazaiakat, akiket torkaszakadtából űzött-hajtott a közönség. Ha Vlagyimirt tisztán megjátszhattuk, semmiféle olyan erő nem volt, ami őt képes lett volna megfékezni. Ám a nyurga litván center mozgását a másik oldalon már csak időszakosan tudta lekövetni, és nekünk sem volt rá semmilyen válaszunk. Félelmetes volt egy ennyire gyors, és ruganyos óriás ellen játszani. Szabonisz kintről is bedobta, néha passzoló mozdulatból váltva is, ha pedig csapdáztuk, rendre leindítottak minket egy-egy villámgyors kiosztásából, amiket gyakran nem is láttunk.
A festékben így nem tudtunk igazán dominálni, de ezzel együtt is csak hatalmas szerencsével sikerült nyerni a Zalgirisnak a döntő találkozón. Az ingerült vezetőség öregurasnak nevezte a csapatot, így már ott volt az edző tekintete az orosz csodagyereken, Popovon is a kudarcot követően, de ő csak később játszhatott az első csapatban. A különc játékos sorkatonaként történetesen éppen Magyarországon töltötte szolgálati idejét. A hadsereg később folytatta a sort Tyihonyenkóval, és Volkovval is, ám ők hiába számítottak már akkoriban is szinte megfoghatatlan magasembernek, így sem tört meg a Kaunas hegemóniája. A litvánok néhol egészen lehetetlen helyzetekből is megfordították a párharcokat, Jovajsa, Homicsusz, és Kurtinaitisz pedig egyaránt jól megélt az erős közép figyelemelvonásából.
Első emlékeid Magyarországról 35 évre nyúlnak vissza. 1986-ban Baja kosárlabdasportjának legnagyobb sikere a CSZKA Moszkva otthonában elért 84:83-as győzelemmel. Az egykori emlékezetes KEK-fordulóban te is remek játékkal tehetted le a névjegyed, és évekkel később több, mint 10 évet tölthettél hazánkban
-Az igazat megvallva én 1986-ban hiába tartoztam hivatalosan a CSZKA Moszkva állományába, a több játéklehetőség miatt akkoriban már kölcsön voltam adva Spartak Leningrádnak. A folyamatos bevonultatás hatására egyre jobb játékosok érkeztek, viszont nem éreztem kellően tudatosnak, és tervszerűnek azt, amit akkoriban a vezetőség el akart érni. Én gyakran hoztam a 3+1-eket is, ami a specialitásom volt. Péterváron szabadon játszhattunk, nem is igazán voltak szilárdan lefektetett posztok sem.
A kölcsönjátékot azonban egyáltalán nem bántam, akkoriban azért nagy kiváltság volt Szentpéterváron élni, és a klubom is tiszteletét fejezte ki, amiért nem engedi, hogy a kispadon tartósan essek ki a játékból. Még egy városi rockbandában is zenélhettem, a Kinóban, ahol külsőre is igyekeztünk hasonlítani egy nyugati rocksztárhoz. Szabadok voltunk.. Az emberek nagyon gyanakvóan szemléltek bennünket a Néva-korzón, de akkoriban azért volt egy általános lázadó hangulat a megkövültnek tűnő szocialista életvitellel kapcsolatban, az országban is nagy változások indultak.
Ott ismerted meg a későbbi feleségedet is, méghozzá egy nem hétköznapi sztoriban. Ez időben majdnem egybeesett a bajai kalanddal. Tudtad akkoriban egyáltalán merre van az ország? Volt a csapatból olyan, akinek voltak tapasztalatai már hazánkról?
-Egy borzasztóan balul sikerült randi után ismertem meg feleségemet, Irinát. Lesújtva ültem a Kirov kávézójában, majd az egyik cigiről a másikra gyújtottam rá, és ő sorra tüzet adott. Általában ez történik, ha kimozdulok a nyugalmamból. Egyszer csak felnéztem, ki ez a készséges hölgy. Egy gyönyörű szempárt vettem észre. Én az első szünet után vissza sem mentem az előadásra, persze ő sem. Egész éjszakás beszélgetés vette kezdetét, és már aznap összejöttünk.
A kávézó valóban megőrizte eredeti nevét, de az intézmény mára a Marinszkij Színház néven fut. Szoktatok még oda járni egy-egy előadás erejéig?
–Igen, főleg a karácsonyi időszakban. Ilyenkor mindig romantikázunk a tengerparti korzón, és megnézünk egy-egy operettet is. Irina ragaszkodik a balettdarabokhoz is, de az engem már egyáltalán nem köt le, ilyenkor többnyire nosztalgiázok az ódon berendezések között a kávézóban.
A megismerkedésetek időben majdnem egybeesett a bajai kalanddal. Tudtad akkoriban egyáltalán merre van az ország? Volt a csapatból olyan, akinek voltak tapasztalatai már hazánkról?
–A Kirov akkoriban végleg a kedvenc helyünkké vált nemcsak Irinával, hanem a csapattal is. Egy héttel később, amikor a kikötő mozgolódásába bambultunk bele, akkor az erkélyben megjelent Jegyeskó őrnagy Szergej (Bazarevics, későbbi orosz NBA-játékos) kíséretében. Viharos beszélgetésben osztotta meg, hogy épp három órája érkeztek meg Minszkből, és kiadott feladatként a CSZKA keretét kell ideiglenesen feltöltenie a kölcsönadott játékosoknak. Épp rangadót vívtunk volna, de nem volt kérdés, hogy csatlakozunk Szelikhov mester első csapatához. Katonák voltunk, és hatalmas megtiszteltetés volt visszatérni legnagyobb sikereink helyszínére.
Erre azért volt szükség, mert a csapat hét játékosa akkor éppen az USA-ban turnézott. Mikor megkérdeztem, hova is megyünk, akkor Jegyeskó rábökött a térképre. Semmit sem tudtunk Magyarországról akkoriban, noha az őrnagy úr elmondta, hogy ott szinte vallásos áhítattal kezelik ezt a sportágat, és ott van a mi emberünk, Popov is. A legjobban az ottani ételek felsorolása lelkesített fel bennünket, én viszont már az ottani dohánytermékek minőségén gondolkodtam. Ez ütött igazán szöget a fejembe, és bizony nem is csalódtam a későbbiekben. Azért mindennel együtt meglehetősen szedett-vedett volt ebben a felállásban a mi csapatunk, a vezetőség nem vette elég komolyan a meccset.
Milyen volt a bajai fogadtatás, hogyan emlékszel vissza azokra a meccsekre ennyi év távlatából? Volt köze ennek az élménynek a későbbi magyarországi légióskodáshoz?
-Baján úgy fogadtak minket, mint a legnagyobb nemzetközi sztárokat, és olyan körülményeket is biztosítottak nekünk. Arrafelé egy nagyon lelkes társaság volt, Hosszúval az élen, aki ellen később játékosként, és edzőként is nagy csatákat vívhattam. Bár épp akkor álltunk össze, így is nagyon jó csapatunk volt, korábbi világbajnokokkal, mégis keményen meg kellett küzdenünk a győzelemért. Moszkvában aztán olyan játékot mutattak be, amivel a közönséget is maguk mellé állították. Semmi nem működött igazán, pedig mi is nagyon küzdöttünk.
A másik kölcsönjátékos, Szergej valóságos fanatikusként játszott végig, de az ellenfél irányítója nála is jobb volt. Ha megráztuk magunkat, akkor ők is. Kész őrület volt a meccsen, én még olyan megoldásokat nem is láttam, amivel ők kosárba gyötörték a labdát. Persze szerencséjük is volt, az tény… Amikor már a centerük is dobálta be messziről, Szelikhov mester szemében már láttam, hogy ami gálának indult, annak bizony nem lesz jó vége. A szembesítés során főleg a közönség átpártolása ütötte ki a biztosítékot, mindenfélének elhordtak bennünket. Mindenesetre jött a levezetés a szokásos helyen, és vodkával leöntöttük ezt az egészet.
Hetekkel később a barátaimmal elemeztem a történteket a Kirovban. Akkoriban határoztam el, hogy ebbe az országba én valamilyen módon vissza akarok majd térni, és Irinát is magammal hozom. Korábbi játékostársaim közül, Zsarkov és Grebnyev is követte a példámat, Pavel ráadásul Baján is játszhatott egy ideig. A meccseket körülvevő őrület még meglett játékosokként is felvillanyozott bennünket, noha éppen a Honvéd otthoni meccsein azért nem volt jellemző a teltház. Lehúztam még pár évet Kijevben is, az is egy csodálatos város volt. Emlékezetes volt, amikor Szása (Volkov) félfordulatból, szinte a félpályáról hajította a gyűrűbe a labdát, el sem hittük. A szuperligában akkor utoljára szereplő Zalgirist vertük ezzel az elődöntőben. Akkoriban lehetett Magyarországon a rendszerváltás, és a játékosok nyugatabbra áramlása során hamarosan én is megérkeztem.
Nem hiányzott az, hogy egyből egy vidéki kisvárosba helyezd át a székhelyed? Budapesten nem ugyanaz a miliő vette körül a sportágat, mint például Baján, Körmenden vagy Zalaegerszegen.
–A Bp Honvédban egy számomra otthonos, és ismerős szisztémában ismételten nagy sikereket érhettünk el, így a szovjet bajnoki elsőségekkel együtt nyolc bajnokságban sikerült győzelemhez vezetnem a csapatomat, ami rendkívüli büszkeséggel tölt el. Mindemellett számomra kicsit sok volt a nyílt sztárolás, mindig szerettem csendesen meghúzódni. Ilyenkor előszeretettel gyújtottam rá egy cigire, bevertem egy pofa Kőbányait, élveztem a hely ízvilágát, hangulatát. Megdöbbentett az elején, mennyire drága a magyar főváros, és az is, hogy hamarosan minden hazai cuccot be tudtam szerezni ezen a gyönyörű helyen. Budapesten Borossal, Sitkuval, Mészárossal is együtt játszottam, majd Orosszal, akik később együtt még az oroszokat is megverték tétmeccsen. A Honvédos közeg összetartó volt, engem is könnyen befogadtak.
Magyar csapattársaim közül alighanem Dávid Kornél volt a legtehetségesebb, aki az említett Szergejhez hasonlóan az NBA-ben is rendszeresen játszhatott később. Kornélt szerettem ugratni, hiszen ő néha túlságosan diplomatikusan nyilatkozott egy-egy minősíthetetlenre sikeredő meccsünket követően, ilyenkor azért előfordult, hogy belekontárkodtam a meccs végi nyilatkozataiba is (nevet). Sajnálattal értesültem, hogy az egykori Honvédos csapatból többen már nem is lehetnek közöttünk.
Igazi bajnokok, győztes mentalitású emberek alkották az egykori Honvédot. Szerinted mi a titka, hogy a sok tehetség közül éppen ti alkottatok együtt, és külön-külön is kiemelkedőt?
-Jó szakemberek, és éles szemű játékos megfigyelők kellettek hozzá. Bizalom a pályán, és azon kívül is. Azt hiszem, ehhez törhetetlen akarat szükséges, ugyanis egy meccsen, és azon kívül is nagyon sok akadályt, igazságtalanságot, váratlan hullámvölgyet kell elviselni. Az viszi a legtöbbre, aki magától értetődő természetességgel képes megtalálni a helyét az állandóan változó helyzetekben, és ugyanazzal az elánnal is küzdi végig a meccseket, bármi nehézség adódik. Egy pillanat alatt kell dönteni, a gyors döntéshez szív, és hidegvér kell. A pályán nem mindig játszol ugyanúgy. Ha ment, harminc fölött is termeltem, ha nem, más részfeladatokba álltam bele. Ez a bizalomról szól, mennyire fogadod el a megváltozott szerepedet a pályán.
Említetted, hogy szereted felfedezni az adott hely nevezetességeit, ahol éppen vagy. Mit raktároztál el magadban Magyarországról, mi hiányzik innen a legjobban? Fel tudnál sorolni néhány kedves emléket a Honvédos évekből?
–A legjobban moziba, és Vidámparkba szerettem járni. A Szovjetunióban a mozi minősíthetetlen filmeket vetített, ezek után döbbenetesek voltak a budapesti élményem. Itt ingyen juthattam hatalmas plüssfigurákhoz, amelyet egy kicsinyített kosárpályán tíz sikeres távoli dobással nyerhettem meg. Egy idő után a gyerekeknek, rokonoknak is ezt ajándékoztam karácsonyra. Nagyon szerettünk étterembe járni, és kipróbáltuk a magyar ételkülönlegességeket. Fűszeresebbek, mint az oroszok. Nálunk a kedvenc a káposztaleves, és a megsütött, tésztába göngyölt hús, a pirog volt. Magyarországon teljesen idegenkedtem a halászlétől, de később éppen úgy kedvencemmé vált, ahogy a kalocsai édespaprika is, amit rendszeresen otthoni káposztalevessel, fűszeres palacsintával (blini) és vodkával fogyasztottunk. Általában olyan éttermet kerestünk, ahol remek volt a kilátás, így vagy a hegyekbe, vagy a vízpartra jártunk, de ahol egy-egy pályaudvarra láthattunk rá, ott is szívesen elidőztem.
Legendás triplakirály voltál. Hat év után hagytad el egykori sikereid helyszínét, és rövid ideig Nagykőrösön is volt alkalmad játszani. Milyen benyomásaid voltak erről a kisvárosról?
–Valóban volt, hogy nemzetközi meccsen 10-11 hármast is dobtam. Ha ment, akkor nem volt ellenfél. Azonban az egykori junior csapattársam, Tyubin talán még nálam is jobban szórta a trojkákat. Ő is nyert bajnokságot Magyarországon, szinte megőrültek érte a szurkolók. Évekkel később az USA-ból, bemelegítetlenül tért vissza egy gálára, ahol úgy nyerte a hárompontos dobóversenyt, hogy évekig nem volt kezében labda.
Hogyan emlékszel vissza hosszú Honvédos sikereid után a nagykőrösi időszakra? A kilencvenes években a poszt-szovjet játékosok közül többen megfordultak erre..
– Levezető éveimben Nagykőrösön élhettem át újra azt a hangulatot, amit előtte 10 évvel korábban, a bajai KEK-meccsem tapasztaltam meg. Kőrösön minden gyerek, idős köszönt az utcán, ami nekem nagyon furcsa volt. Nehéz, embert próbáló lelkiállapotban voltam egyes elrendezetlen ügyletek miatt, de ez a kisváros valósággal a béke szigete volt, sőt Velkey István meghatározó szerepbe emelt engem még veterán játékosként is.
Ő a tiszteletteljes, alázatos hozzáállása mellett élt-halt ezért a játékért, ezt is honosította meg ezen a helyen. Egy másik orosz, Kocsergin is a csapattársam volt, őt ismertem még a Dinamóból… a szovjet szuperligából Jaciunkasz és Maderasz is itt járt már, de én magam is segítettem ottani játékosoknak beilleszkedni a magyar rendszerbe.
A Nagykőrös igazi olvasztótégelye volt a különböző helyekről idesereglett játékosoknak, akik valahol mégis sajátjuknak tekintik ezt a helyet. Téged hogyan fogadtak a szurkolók, és a csapat?
-Nagykőrösön mindenki hamar otthon érezhette magát, nagyon nyitott közösség, befogadó csapat volt. Engem is nagy szeretettel fogadtak. Bajáról ott volt még Ágh és Mihálovics is, akik hatalmas mókamesterek voltak, mellette valóságos fanatikusok a pályán. Bár élcsapatnak semmiképpen nem mondanám az akkori társaságunkat, hajtósnak annál inkább. Pásztor, Lakosa, Módra és Mészáros is meghatározó szerepet töltött az egyesületünkben, de a legfontosabb, hogy a nehézségek ellenére ők aztán sosem adták fel.
A szurkolók mai napig nagy legendaként tisztelnek erre. Milyen volt velük a kapcsolatod?
-A kőrösi szurkolótábornál hálásabbat nehezen lehetett találni az országban. Kicsit felráztak a srácok, hogy ne ússzak el végleg a problémáimban, bár sajnos a sérülések itt sem kerültek el. Nagyon bíztam benne, hogy mihamarabb felépülök, végeztem a rehabilitációt. Nem éreztem magam leharcolt veteránnak, szerettem volna még nagyon sok örömet okozva a kőrösi közönségnek, ahol mindig szeretettel fogadtak. Kicsit lelkiismeret furdalásom is volt, hogy nem láthatták túl sokszor az igazi Kuzmint. Megérdemelték volna..
Aktív pályafutásod után üzletemberként, és edzőként tevékenykedtél. Magyarországon képzelted el a jövődet, végül mégis Moszkvában találtad meg a számításodat. Mesélnél az utolsó magyarországi évekről? Hogyan sikerült visszailleszkedned Moszkvában?
–Később az elhúzódó Honvédos lakásügyletem után Irinával végre megtaláltuk azt a várost, ami szerelmünk első helyszínére, Szentpétervárra emlékeztetett bennünket.
Siófokon minden adottnak tűnt a letelepedésre, a helyi feltörekvő csapat edzőjeként az első osztályba jutást tűztük ki célul, ráadásul Viktor Zsarkovval együtt egy lépcsőzetes fejlesztési tervet találtunk ki. Ez egy jó darabig működött is…..Azonban hiába kértünk türelmet, az előrelépés, igazi áttörés nem jött, így tervünk a kihátráló szponzorok miatt később elveszítette aktualitását. Rövid utánpótlásedzői karrierem után fájó szívvel hagytam el Magyarországot, melyet 10 évig a hazámnak tekintettem, és a nyelvet is megtanultam. Igazság szerint a siófoki kudarc után már nem találtam meg a jövőmet ebben az országban.
Félve tértünk vissza Moszkvába, ami kicsit idegenül hatott ennyi idő után. A Szovjetunióból jöttünk el, és Oroszországba tértünk vissza. Az itteni baráti kapcsolataink nagyon meglazultak, ám szerencsére nagy szeretettel fogadtak az egykori játékostársak.
Az egykori CSZKA-különítmény mennyire tartott össze? Jó páran megtelepedtetek Moszkvában, de az utódállamok szervezeteiben is magas tisztségeket töltötök be.
–Régi barátom, Valerij Tyihonyenkó (1985-87-ben foglalta el először a helyét a CSZKA-ban. Olimpiai bajnok lett Szöulban, Kazahsztán és Oroszország nemzeti hőse is egyben) alezredes volt akkoriban a CSKA vezetőedzője. Őt a két évvel azelőtti 99-es EB-n még láttam Szergejjel (Bazarevics) együtt játszani az orosz nemzeti csapatban. Az az EB volt a régi nagyok nemzetközi búcsúja, végleg kifutott a korábbi rendszer. A litván Szabonisz is akkor szerepelt utoljára a válogatottban, megtört a generációváltás. Hitetlenkedve fogtam a fejem, hiszen Szabaszon nem fogott az idő, egészen extrát nyújtott még ezután is hosszú évekig. A hazatérésemet követően két évvel voltam kint a tengerentúlon, és akkor éppúgy játszott a Portland-Dallas meccsen, mint legszebb napjaiban. Később megtudtam, az volt a búcsúmeccse az NBA-ben.
Egykoron Tyihonyenkó bevonultatásával szorultam ki az eredeti posztomról, de a viszonyunk azután is baráti maradt. Akkor, 2001-ben mindössze egy évvel azelőtt hagyta abba az aktív játékot. Abból a generációból valóságos népi legendák léptek elő, legtöbbünk közel 40 éves koráig játszott. Úgy hallottam a régiek közül Szása (az ukrán Volkov, 1986-88 között volt a CSZKA csapatának a tagja..1989-ban vezette győzelemre a Kijevet a szovjet szuperligában, később pedig az Atlanta Hawks színeiben sikeres NBA-játékos lett. Már az Ukrán Kosárlabda Szövetség elnökeként, remek játékkal tért vissza az EB-selejtezők erejéig, majd tulajdonosként vezette bajnoki győzelemre frissen megalakuló kijevi gárdáját) és Rimasz (a litván Kurtinaitisz, 1980-82 között volt tagja a CSZKA-nak, később háromszoros szovjet aranyérmes lett a Zalgiris Kaunassal. Volkovhoz hasonlóan a szöuli olimpiai bajnokcsapat tagja, majd Barcelonában és Atlantában is bronzérmet nyert a litvánokkal. Jelenleg sikeres edző az Euroligában) veteránként is győzelemre vezette az ezredfordulón megalakuló BC Kijevet Ukrajnában. Ők mindannyian CSZKA-s veteránok voltak az alezredeshez, és hozzám hasonlóan.
Akkoriban ment a CSZKA-ból az NBA-s Utah Jazzbe Andrej Kirilenkó is. Ő később kiváló teljesítményével öregbítette tovább az orosz kosárlabda hírnevét, és ismét szélesre tárta a kaput az utódállamok tengerentúli szereplése előtt.
–Így van, ez akkor mindjárt szóba is került. Az alezredes akkor két szivar között a klub korszakalkotó sikereként értelmezte, hogy egykori játékostársa, Andrej Kirilenkó már az Utah Jazz színeiben, az NBA-ben bizonyíthat. A válogatottban jelképesen a saját posztján követte őt. Óriási várakozással, feldobódottan beszélt róla a hosszú idő után első moszkvai autóutunkon, később 14 éven keresztül játszott a tengerentúlon. Ő a barátom személyes felfedezettje volt, akivel külön egyéni foglalkozásokat tartott, kicsit a játékstílusuk is hasonló lett. Korábbi törzshelyünkön idéztük fel a régi emlékeket, végre egy igazi orosz druzsbázás közepette. Akkor érkeztem igazán, hogy hazaérkeztem. Ennek már 20 éve, az emlékek kopnak, jó volt felidézni őket..
Kunvári Krisztián
