Szűk két évtizeddel ezelőtt a borászok még úgy tartották, a rozé valójában félresikerült vörösbor, puszta léte pedig arról tanúskodik, hogy ügyetlen volt az előállításért felelős szakember. A helyzet azóta megváltozott, és lassan felépült egy termékmarketing is. A rozé mára a „ciki” kategóriából „menő” borrá változott.
Sokan még ma is úgy gondolják, hogy a rozé egyfajta „higított”, házasított vörösbor, amit a két alapborból (fehérből és vörösből) kevernek ki. A felvetés logikusnak tűnhet, hiszen az ital rózsás színe ezt sugallaná, mégis: kevés dolog áll ilyen messze a valóságtól.
A rozét a vörösborhoz hasonló eljárással készítik, azzal a különbséggel, hogy a kékszőlőt rövidebb ideig hagyják a héjón, így kevesebb színanyag kerül a mustba.
És ha már előállítás: ebből a szempontból kétféle módszer létezik. Az első csoportba azok a borászok tartoznak, akik kimondottan „rozéra szüretelnek”, és friss gyümölcsaromái miatt viszonylag korán szedik le a szőlőt. A második csoport képviselői úgy tekintenek a rózsaszín borra, mint a vörösborkészítés „melléktermékére”. Ezek az italok – köszönhetően a későbbi szüretelésnek – társaikhoz képest testesebbek, aromájukban a vörösbor felé tartanak.
Szerencsére rozét szinte valamennyi kékszőlő fajtából érdemes készíteni. A Hajós-Baja Borvidéken készült italok illata, zamata leginkább a nyári gyümölcsökre emlékeztet (ebben a löszös talajnak van kiemelkedő szerepe). Egy cabernet sauvignon rozé illatában például málnás, ízében szedres jegyeket is hordozhat. Az esték kedvenc hűsítője, a meleg évszak szinte minden napján.
Nagy kérdés még, hogy érdemes-e tárolni a gyakran eper színű italokat? Ez a szokás hazánkban nem divat, tőlünk nyugatabbra (például Franciaországban) viszont vásárolhatunk évjáratos rozét is. A fogyasztási szokások Magyarországon leginkább arról tanúskodnak, hogy nálunk a friss rozékra van a legnagyobb igény.
Az új évjárat jövő február környékén érkezik, meglátjuk, később hogyan alakul…
