A Bajai Színházért Alapítvány kuratóriuma a 2015/2016-os jubileumi, 20. színházi évadban emlékdíjat alapított a kuratórium egykori tagja, a bajai színházi életet és a társulatot hosszú éveken át támogató Mezeiné Dr. Kopasz Mária tanárnő szellemiségének, emlékének ápolására. A díjat minden évben egy olyan ember kaphatja meg, aki tagja a Bajai Fiatalok Színházának, illetve a Bajai Színistúdiónak. Idén Bárdos Petra, a társulat tagja kapta ezt a rangos elismerést. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele munkájáról és a terveiről.
– Hogyan kerültél a Színistúdióba?
-Az első darab, amit láttam, a Valahol Európában volt, melyre édesapám vitt el, és háromszor is megnéztük. Megtetszett az a világ, amit ott láttam. Következő évben a Légy jó mindhalálig darabot is megnéztem, nagyon megfogott, hogy a nézők felállva tapsoltak, és az egész színház zokogott. Még abban az évben láttam egy plakátot, melyen felvételt hirdettek a színistúdióba. Úgy döntöttem, jelentkezem, bár anyukám eleinte nem támogatta a tervemet, el sem akart vinni a felvételire, de én makacsul kiálltam a döntésem mellett. Később édesanyám bevallotta, hogy nagyon örül, amiért mégis csak jelentkeztünk.
– A családban volt-e előzménye a művészi pályának?
– Nem volt különösebb, de a nagymamám a mai napig a garai asszonykórus tagja, anyukám pedig nagyon szeretett táncolni, és citerán is játszott.
– Mit adtak neked a színistúdiós évek?
– Elsősorban önbizalmat, ugyanis nagyon önbizalomhiányos vagyok. Lényegében a második családom lett a színház. Voltak nagyon nehéz időszakaim, amikor mint minden átlagos tini, én sem nem szerettem otthon mindent elmondani. A társulatnál dolgozó barátaimtól kértem segítséget, és ők készségesen mellém álltak, segítettek. Továbbá azokat a nagyszerű pillanatokat kaptam, amelyeket a próbateremben, főpróbán, vagy az előadás közben átélünk. A meghitt beszélgetések, a sok nevetés, poénok, amelyeket csak mi értünk: olyan dolgok, amelyekre bizonyára az utolsó napjaimban is emlékezni fogok. Nagyon örülök, hogy kilenc éve tagja lehetek ennek a közösségnek.
– Mikor kezdtél el oktatóként és asszisztensként is bekapcsolódni a munkába?
– Két évvel ezelőtt játszottuk a József és a színes szélesvásznú álomkabát című darabot. Akkor vették fel Agócs Nórát a Budapesti Operettszínházba, így az ő helye megüresedett a társulatnál. Láng Barbara félrehívott, és megkért, vállaljam el, hogy a lánycsoportnak megtanítom a táncokat. A megbízatás egy alkalomra szólt, de a munkámra ezt követően is számítottak. Amikor lement a darab, Ottmár Attila közölte velem, hogy szeretné ha tanítanék a nyári táborban, a kicsik turnusában. Én természetesen nagy örömmel elvállaltam.
A későbbiekben már a nagyok turnusában is taníthattam, ami azért volt számomra meglepő és szokatlan, mert velem egykorú, sőt idősebb növendékekkel is kellett foglalkoznom.
– Hogyan boldogulsz a táborban, vagy a produkció közben a rád bízott gyermekekkel?
–Eleinte nagyon nehéz volt, 15 éves voltam, amikor először ilyesféle hatalmat kaptam. Voltak problémáim, mert nem tudtam, miként szóljak a gyerekekhez, hogyan kezeljem a konfliktusokat. Idővel változtattam a módszereimen, és sikeres lett a gyerekekkel való együttműködés. A tánckarban és a táborokban nagyon jó csapatok szoktak összejönni, könnyű a tanítás, lehet haladni. Előfordulnak nehezebb esetek is, amit kihívásként kezelek, de nagyobb odafigyeléssel orvosolni lehet minden problémát. Ez nekünk, oktatóknak is nagyon jó pszichológiai felmérés, és nagyon örülök, hogy ezt már ilyen fiatalon átélhetem. Tapasztalom és örülök annak, hogy szeretnek minket, a táborban folyamatosan ölelgetnek, fogják a kezünket, közös fotókat készítenek velünk, ez mind nagy élmény nekünk is.
– Miét jó, ha egy gyerek színistúdiós lesz, mit tud ott megtanulni?
– Ez összetett kérdés, elsősorban ugyanis megtanulja, hogy milyen is ő valójában. A sok különböző szerep, amit felvesz drámaórákon, megmutatja a különböző élethelyzeteket, életstílusokat, és a gyerek megérzi, hogy ezek közül mely szerep áll hozzá a legközelebb. Ez által rátalál önmagára. Továbbá nagy önbizalmat is ad, megtanul magabiztosan kiállni a színpadra, ami nem könnyű feladat. Megtanulják azokat az alapokat, melyekre később építkezni lehet. Ha valaki szerepet kap, az a következő lépcsőfok, de volt már arra is példa, hogy egy 12 éves fiatal főszerepet kapott: ilyenkor neki kell a hátán vinni az egész darabot, ami még egy felnőttnek is hatalmas munkát jelent.
– Milyen terveid vannak? Ezen a pályán szeretnél tovább haladni?
– Sokan feltették már ezt a kérdést, de eddig is mindenkinek azt mondtam, hogy nem ezen a pályán szeretnék továbbtanulni. Szerintem egy nő 35-40 évesen kiöregszik a táncos szakmából. Ebben a korban már általában van család, gyerekek, és felmerülhet a kérdés: miből fogom eltartani őket? A Corvinus egyetemre szeretnék jelentkezni, emberi erőforrás szakra, de azért közben, ha lehetőség adódna, elvégeznék esetleg egy vagy több tánckurzust is. Tehát elsősorban egyetem, utána meglátjuk, mit hoz a sors.
