Talán nem is él Baján olyan ember, aki ne ismerné őket. Ha Ralbovszki Valéria és Körmöczi Edina nevét halljuk, az állatvédelem, a kutyamentés, az önzetlenség jut eszünkbe. A karácsony előtti, Baja Hőse internetes szavazást toronymagasan és teljesen megérdemeltem megnyerő állatbarátokkal munkájukról és hitvallásukról beszélgettünk.
– Adódik az első kérdés: hogyan kezdődött?
R. V.: Gyermekkorunk óta mindketten állatbarátok vagyunk, én úgy tanultam meg járni, hogy egy lóba kapaszkodtam. Az állatvédelemmel a vörösiszap-katasztrófa idején kezdtünk el foglalkozni, akkor az emberi áldozatok mellett sok állat is elpusztult.
K. E.: Már a 2010-es kolontári események előtt kimentünk Valival a bajai gyepmesteri telepre, ahol nehéz körülmények között élő kutyákat találtunk. Gyorsan eldöntöttük, hogy segítünk, mégpedig úgy, hogy a túlzsúfolt kennelekben élő kutyákat az interneten keresztül megpróbáljuk gazdához juttatni. Megkerestük a Kommunális Kft. akkori vezetőjét, és megkaptuk az engedélyt. Ezek után nem volt megállás: gyakorlatilag a napjaink túlnyomó részében gazdikat kerestünk, és ez sikeresnek bizonyult, ugyanis nagyon rövid időn belül százhatvan kutyának találtunk örökbefogadót. A vörösiszap-katasztrófa után gyűjtést szerveztünk, nagyon sok adományt kaptunk emberek és állatok részére egyaránt. Ezeket elvittük Devecserre és Kolontárra, és gyakorlatilag bekapcsolódtunk a mentésbe. Ez az időszak nagy hatással volt ránk, a kolontári történet helyszínén tapasztalt szörnyűségek ellenére úgy döntöttünk: ha bárhol állatok bajba kerülnek, segítségre szorulnak, mi megyünk!
– Honnan ered a barátságotok?
R. V.: Az általam vezetett edzőterembe járt Edina is, itt ismerkedtünk meg. Először még természetesen nem sejtettem, hogy ő is állatbarát, de beszélgetéseink során kiderült, hogy szívesen segít bajba jutott állatokon. Elkezdtünk együtt dolgozni, és úgy gondolom, az általunk végzett tevékenység során adódó stresszhelyzetek, amelyeket együtt kellett megoldanunk, tettek minket ilyen jó barátokká.
K. E.: Másképp nem is menne. A kapcsolatunk Valival napi szintű. A tevékenységünk során folyamatosan negatív impulzusok érnek minket, valamelyikünk mindig feszült, ideges. Ezt csak úgy lehet kezelni, ha toleránsak és megértőek vagyunk egymás iránt. Mindig mindent megbeszélünk, nyugtatjuk egymást, és ami a legfontosabb: soha nem veszekszünk, ismerjük egymás gondolatait.
– Mindketten erős, temperamentumos személyiségek vagytok. Ugye, jól gondolom, hogy ehhez a tevékenységhez az ilyen fajta habitus nem hátrány?
R. V.: Amikor én vagyok nyugodt, akkor Edinának úgymond kissé emelkedett a hangulata, és fordítva. Az állatkínzási ügyeknél nagyon sokszor taktikázni kell, hogy meggyőzőek legyünk, a kedvesség és a határozott fellépés nélkülözhetetlen. Ha nem így teszünk, a segítségre szoruló állat még nagyobb bajba kerülhet.
K. E.: Számunka nincs lehetetlen, mindent meg tudunk együtt oldani. Nehéz helyzetekben sem adjuk fel soha. Egy olyan temperamentumú emberrel nem tudnék együtt dolgozni, aki a második kudarc után azt mondaná: hagyjuk abba, nem fog menni…
– Az állatmentések során bizonyára adódnak konfliktushelyzetek. Ezeket hogy oldjátok meg?
R. V.: Volt olyan helyzetünk, amikor egy problémás ebtartóhoz kellett kimennünk, de az ismerőseink óva intettek minket, mondván, ne is merjünk elmenni a helyszínre, mert a kutya gazdája agresszív, és féltenek minket. Mi mégis kimentünk és megoldottuk.
K. E.: Mindig higgadtan és segítő szándékkal kell közelíteni. Ha egy kicsit is erőteljesebben lépünk fel, a kutya gazdája támadásként kezelheti, és az állaton állhat bosszút.
– Jelenleg hány kutya van a gondozásotokban?
K. E.: Több mint húsz kutyát gondozunk, de Valival megállapodtunk abban, hogy harminc állatnál többet nem tudunk vállalni. Mindketten rendelkezünk főállással, ezért próbáljuk ésszerű keretek között végezni a kutyamentést.
R. V.: Nem célunk, hogy a kutyákat elvegyük a gazdáitól. Próbálunk arra törekedni, hogy megfelelő helyen, felelősségteljesen tartsák őket az ebtulajdonosok. Ha mindenáron el akarnánk venni tőlük, akkor egy hét múlva ismét ott találnánk egy szintén nem megfelelő körülmények között tartott kutyát.
K. E.: Magyarországon jelenleg 3 millió kutya vár gazdára. Ha a sok, kevésbé gondos vagy épp gondatlan gazdától elvesszük az ebet, visznek helyette másikat. Ha kell, hetente, havonta viszünk kutyatápot, segítünk azoknak, akik együttműködnek velünk, és megfelelő körülményeket teremtettek a kutyáiknak. Tehát szerintünk az a járható út, ha segítünk, megmutatjuk, hogyan kell megfelelően tartani az állatot. Sajnos sok olyan emberrel találkozunk, akik nem tudják, hogyan kell kutyát tartani, nekik próbálunk utat mutatni. Számtalan esetben találkozunk láncra vert vagy a hátsó kis udvarba bezárt állatokkal. Ilyenkor el kell magyaráznunk, hogy ez nem jó, a kutya ilyen körülmények között nem érzi jól magát.
– Nagyon sok egyedülálló ember tart kutyát. Tudja pótolni társként a kutya az embert?
R. V.: Az ember nem lehet magányos, ha van egy társa. Én egy kutyával és macskával élek együtt, számomra ők teljes értékű társak. A régen haszonállatként kezelt négylábúakra egyre többen teljes értékű családtagként tekintenek.
– Alapítványt is működtettek. A személyi jövedelemadó 1%át fel lehet ajánlani nektek?
R. V.: Igen! Nagyon szépen megkérünk minden állatszerető embert, hogy ezt tegye is meg.De természetesen nem csak nekünk, bármilyen állatmentő alapítványnak odaadhatják.
