Előbb csak aprócska, majd egyre nagyobb, végül már öklömnyi pelyhekben hullt, ömlött, szitált a hó.
Alig akartuk elhinni, hogy a morcos február meghozta azt, amire hiába vágytunk karácsonykor, és
amiből januárban is csak kevéske ízelítőt kaptunk. Most pedig mintha minden egybevágott volna:
eljött a pihentető hétvége, és puha hótakaró borított mindent. A gyerekek szánkót ragadtak, a szülők
pedig elnéző mosollyal figyelték, hogyan áznak át a csizmák-nadrágok, hiszen eszükbe jutott saját
gyermekkoruk, amikor még nem kellett hónapokat várni az igazi téli időjárásra, amikor novembertől
decemberig az volt a természetes, hogy a korai alkonyban mindenki csúszkált, szánkózott, hócsatázott,
sikongatott és jégcsapot evett. Kackiás hóemberek sorakoztak a járdák mellett és a kertekben,
versengve, melyiknek csinosabb a répaorra vagy rozsdásabb a lyukasfazék-fejfedője. Ma pedig alig
egy-két délután alatt vagyunk kénytelenek átélni a téli szépségeket, gyorsan gyúrni a havat, mielőtt
még elolvadna, és ki tudja, lesz-e utánpótlás. Bízzunk benne, hogy a következő hetek hoznak még
néhány szép havas napot, betakarva a vetést, nem siettetve a rügyfakadást, kicsit engedve még a
léleknek is a készülődést a megújulásra.
Joó Klaudia fotói:
Kaszap Andrea fotói:
